Utcák, terek, közhelyek

Mocsok, kosz, állandó nyüzsgés, Lepretinek automatonokon, Dvergárok részegen, Morkálok a sikátrokoban, vagy épp fennkölten az utca közepén. S még megannyi faj képviselői teszik még zsúfoltabbá az utcákat.

Előzmény

*Kiérve az utcára még hallja amit másik mond és a kocsma oldalának dőlve várja be.*
-Héhé.. nem léphetnék le én is? Hova kell menned?
*Ugrik mellé pimaszul vigyorogva és a vállára ültetve az impet, ami láthatóan már itt nagyobb biztonságban érzi magát, vagy épp veszélyben, mert nem ficánkol, csak hegyes kis körmeivel kapaszkodik a lány ruhájába és tekinget jobbra-balra.*
-És csak remélni tudom hogy a démonok nem szellemek, már az ő érdekében.
*Egy darabig amúgy is egy irányba mentek volna, szóval, ha nemet mond Richárd az se gond, nem tesz kerülőt.*

*Ütemes lépteit megállítja, majd sóhajt egy kicsit. Csak reméli, hogy nem az ő vállára ültették azt az impet.*
-Apuci nem fog hiányolni? Nem egy napra megyünk, már csak azért sem, mert maga az út is több annál, csupán csak oda. De ha mindenképpen jönni akarsz, akkor egy óra múlva találkozzunk a boltom előtt. Lehetőleg ne késs és hozz magaddal mindenféle lomot, amit egy nagyjából hetes utazásra hozni kell. A szappant se felejtsd ki.
*Azzal tovább is lendül, hogy hintót rendelhessen, legalább a kapuig. Talán még arra is lesz idő, hogy a disznókat lemosassa, nehogy egész úton szagolnia kelljen őket.*

*Megvonja vállát és elpöcköli a cigi maradékát és nem, nem Richárd vállára ültette házi kedvencét.*
-Megoldom.. vagy nem.
*Húzódik félvigyorra arca és rögtön utána a nyelvét nyújtja a férfi felé. Még hogy szappan.. most is kifejezetten tiszta, de nem fog pörölni, azt mondta, hogy.. mit is mondott? Már nem is emlékszik, mert megint a forgatag felé fordult, hogy végigpásztázva olvasson bele a tömegbe.*
-Várj meg ha kések!!
*Kiabál a másik után, majd nagyot nyújtózva hazatrappol és elkezd pakolászni.*

- Öröm volt Önnel dolgozni.
- Én köszönöm a lehetőséget.
- Akkor… a viszontlátásra!
- Viszlát.

Jó érzés volt úgy az ajtó felé fordulni, hogy nem kellett a hátbaszúrástól félnie. A munka elvégezve, kifizetve, pár hétig megint nem kell az árnyak között járnia. Az utcára kilépve szinte eufórikus hangulatba került. Milyen kellemes a zaj, az utcán hömpölygő tömeg az éjszakai neszek, a sötétben elinaló patkányok helyett! Könnyű léptekkel indult el, csak úgy valamerre. Bámulta a sok fura lényt, embereket, lepretineket, a morkálokat nem annyira, de jéé, annak ott milyen hosszú feje van, az meg teljesen olyan, mint az a hogyishívják, ami a … izé nem jut eszembe, hol él, mindegy is. A boltok előtt is el-elbámészkodott, na nem mintha bármit akart volna venni, csak a kikapcsolódás végett. Kicsit éhes volt, hát egy utcai árusnál vett egy sült jobb-nem-tudni-micsodát, azt majszolva haladt tovább. A „Most mihez kezdjek?” gondolat bekopogott az agya ajtaján, de nem nyitottak ajtót, hát odébbállt, hogy majd holnap újra próbálkozik. A nap sütött, a levegő csak mérsékelten volt dögletes és már vagy ötven lépést megtett, mégsem lépett disznószarba. Akárhogy is nézzük, ez egy csodálatos nap.

Egy nagyobb terecskére érve csődületre lett figyelmes. Az utca moraját mintha egy vékonyabb hang igyekezett volna túlkiabálni a tömegből, aztán hirtelen egy lángnyelv csapott föl vagy négy méter magasra, amit a szájtáti közönség meglepett morajjal és szórványos tapssal jutalmazott. Itt vajon mi történik?

Csodálatos nap volt. A levegőben a gépzsír és hegesztés otthonosan kellemes illata lebegett, a napot vastag füstréteg tompította távoli gázégővé. A zsúfolt utcákon mindenféle népek tülekedtek és káromkodtak szépen és választékosan, az épületekből mindenhonnan kopácsolás, kattogás, pöfögés, csikorgás vagy éppen robbanómotorok bőgése hallatszott... Kaida Frumzig kisasszony mosolya nem is lehetett volna ragyogóbb.
Az úton elhaladók persze furcsa pillantásokat vetettek a széles orra alatt még szélesebben mosolygó kócos lepretin kislányra, aki dúdolva lépkedett egy bonyolultnak és nehéznek tűnő kerekes szerkezetet húzva maga után.
-Gyere Dadu, keressünk valami jó kis helyet!- javasolta vidáman, látszólag csak önmagának. Vagy a mókás doboznak, amiből különböző méretű és alakú réz- és óncsövek állnak ki, de hát annak ugye nem lett volna semmi értelme.
A furcsa páros végül leparkol egy alkalmasnak tűnő téren egy omló vakolatú téglafal előtt. A lány irányba állította masináját, szeretetteljes gyengédséggel megsimogatta, majd a nyakában lógó kulccsal kinyitott rajta egy rekeszt, amiből előszedett pár fáklyát, egy ütött-kopott férfikalapot és egy sötét üveget. A kalapot gondosan a földre helyezte, kedvenc kis gépén meghúzott pár kart, felpumpált egy pumpát, megtekert egy tekerentyűt, majd határozott mozdulattal meghúzta a sötét üveget.
Ennek eredményeként a gép egyik csövének végén apró lángocska gyúlt, a többi csövön pedig kedves, kattogással, dobokkal és sípokkal tarkított dallam mászott egyenesen az utcán mászkálók és bámészkodók fülébe.
- Hölgyek és Urak! Kicsik és nagyok! -kezdett el kiabálni recsegő hangján az automaton- Páratlan produkció! Kaida Frumzig a világhírű Frumzig Családi Cirkuszból!
Eközben az említett világhírű(?) művésznő vett egy mély levegőt, meggyújtotta a fáklyáit és a zene ütemére körbe járva elkezdte forgatni és dobálni azokat. Először pár egyszerűbb figurát mutatott be, de ahogy gyorsult a zene, Kaida is kitett magáért. Pörgött és forgott, feldobálta és elkapta a fáklyákat, átdobta a háta mögött, a lába alatt, pörgette a botokat a feje fölött és veszélyesen közel kócos vörös üstökéhez, még szaltózott is egyet, majd mikor a zene a tetőpontjára ért, kifújta az eddig a szájában tartott, eredeti fantasztikus Frumzig fejlesztésű eperízű tűzfújófolyadékot, majd a lángcsóvát megtámogatta egy kis mágiával, hogy magasabbra szálljon, de az eredményben csak reménykedni tudott, hiszen ugyan kinek van ideje előadás közben gyönyörködni a saját lángcsóvájában... a felhangzó ó-kból és á-kból azonban pozitív eredményre következtethetett. Ezután kicsit lassult és misztikusabbá vált a zene és a mozdulatok, Kaida erőt gyűjtött még egy trükkhöz. Épp el akarta indítani a második tűzfújást, hogy aztán madár alakúra formázza a lángot, mint ahogy azt olyan sokat gyakorolta (és nem úgy, mint múltkor abban a faluban, amikor sokat akart és rögtön egy zöld szárnyú aranysárkányt akart fújni, aztán leégette a fél városházát, meg a saját szemöldökét...).
De. Mert miért ne lenne de? A tűzmadárka terve egy pillanat alatt háttérbe szorult, amikor Kaida a szeme sarkából elkapott egy igen gyanús mozdulatot, nevezetesen egy setét, gonosz kis árnyat, ami felkapja az érmékkel alig megrakott kalapját és elszalad.
A fantasztikus Frumzig fejlesztésű eperízű tűzfújófolyadék dicstelenül spriccelt a kövezetre annak érdekében, hogy a lány magas, panaszos hangján elkiálthassa magát: -TOLVAJ!
Mással már nem is törődik, egy kézbe fogja fáklyáit és a furcsa kis lény után ered futva, a még mindig lángoló botok nyomán visító és káromkodó, de szerencsére egyre tisztuló tömegen át.
-Fogják meg! Tolvaj!

Miért is ne? – gondolta és megindult arrafelé, ahonnan a láng kicsapott. Ahogy közeledett, valami fura kis dallam szűrődött át a háttérzajon. Keletiesnek hatott, eredetileg misztikus hangzásúnak szánhatták, de a gyakori gépi reccsenések megölték a hangulatot. Némi lökdösődés és félgőzzel tolakodás után az első sorból vehette szemügyre a csődület okát. Egy jobb napokat látott fogadó hátsó fala előtt egy ormótlan, kerekes tákolmány állt, amiből csövek meredeztek minden irányba, látszólag funkció nélkül. A jelek szerint ez a kétes kinézetű masina volt a zene forrása. Mellette egy aprócska lepretin lányka ugrabugrált néhány fáklyával, lehetetlen helyzetekből dobálva és újra elkapva őket, miközben tánclépésekkel helyezkedett, ahogy a következő trükk kívánta. Kis jóindulattal zsonglőrködésnek is lehetett nevezni a produkcióját, bár még az utcai mutatványosok mércéjével nézve sem volt túl színvonalas, amit művelt. Ami miatt mégis különleges látványt nyújtott, az a leányzó haja volt. A vörös lobonc, mint valami lángcsóva lobogott, olyan hatást kölcsönözve a szeplős fejnek, mintha felgyújtották volna. Ettől az előadás valahogy annyira szórakoztatóvá vált, hogy meglepő gyakorisággal csendült érme a kihelyezett kalapban.

- Akkor innen jött a lángcsóva is -, gondolta Sid és már épp az erszényébe nyúlt azt latolgatva, mennyivel honorálja a kislány tudományát, amikor a szeme sarkából egy hirtelen mozdulat vonta magára a figyelmét. Ahogy odakapta a tekintetét, látta, ahogy egy rongyos, sötét köpenyes, mélynövésű figura éppen elmarja a pénzes kalapot, majd fürgén futásnak ered. A kis lepretin mutatványos figyelmét sem kerülte el a gaztett: nagyot köpött a kövezetre, majd tolvajt kiáltva utána eredt. Sid orrát valami émelyítően édeskés illat csapta meg (leginkább az enyhén rothadó eperre emlékeztette volna, ha akkor elgondolkozott volna ezen), ahogy a lángfejű leányzó, kezében szorongatva fáklyáit, elviharzott mellette, a tolvaj nyomában.

- A műsornak vége -,mormolta, ahogy a távolodó párost figyelte, aztán csodálkozva nézte az érmét a kezében. Mit is akart? Persze, a kis lepretinnek szánt tallér. Ha már egyszer oda akarta adni, nem fogja visszatenni az erszénybe. De hagyja a masinánál? Mire a lány visszaér, már százszor ellopták. Vagy fusson egy kis utcalány után? Ezzel az erővel már a tolvajt is elkaphatná neki...
- A jó szívem, az visz egyszer a sírba -, villant át az agyán, miközben átvágott a lassan oszló, ruháját szitkozódva oltogató tömegen. Ha a kislány nem vigyáz, megverik, amint visszajön… Egy könnyű sprinttel utolérte és lehagyta az élő fáklyaként futtában is gyújtogató mutatványost, majd az aprótermetű tolvaj nyomába eredt. Bár fürge volt a kis gaz, a lábai sokkal rövidebbnek bizonyultak, úgyhogy Sid gyorsan beérte. Azt tervezte, hogy kioszt egy-két pofont, aztán futni hagyja. Aki koldustól lop, annak igazán semmije sincs, minek vesződjön az őrséggel. Futtában kinyúlt, hogy megragadja a grabancát, amikor a köpeny alól egy kés villant, centikkel kerülve el félrekapott fejét.

Sid a félrehajolástól elvesztette az egyensúlyát és látványosat esett. Gyorsan talpra ugrott és káromkodva újra futásnak eredt. Ez már személyes, Te kis tetű! -, gondolta, szemét a menekülő hátára szegezve.

-Ó, hogy a malac taposson a benőtt lábkörmödre te férgeshónaljú, utolsó rimpidump! -adott hangot elkeseredettségének a lányka futás közben- Gyere vissza, az a nagypapám kalapja! És az én pénzem!
Persze a kiabálás nem tett jót a tempójának, de Kaida sosem volt olyan lány, mint akinek megfordul a fejében, hogy tartalékolni kéne a levegőjét. Dühös fújtatással vette tudomásul, hogy egyre nő közte és a tolvaj között a távolság, pláne, mikor kiérnek a sűrű tömegből (a kevésbé sűrű tömegbe). De nééézd csak, hát nem édes? Valaki meghallotta a kiáltozást és tisztességes állampolgárként, sőt, mi több dicső lovagként iramodott a gonosztevő nyomába.
Kaida szívébe visszatér a remény, arcára a vad vigyor és újult erővel szalad az immár két sötét ruhás alak nyomába.
Egy sikátor sarkánál éles kanyar után érkezik és még pont látja, ahogy dicső lovagja meglehetősen dicstelenül tottyan a hátsójára. Már éppen elkezdene aggódni érte és még az is megfordul a fejében, hogy felsegíti, ahelyett, hogy egyszerűen tovább fut a sunyi kis dög után, de erre szerencsére nincs szükség, a férfi vérben forgó szemmel ugrik fel, és ered a tolvaj után, impozáns fellépését alig rontotta a köpenyére ragadt krumplihéj. A hajsza ekképp folytatódik, a sunyulós kis gennygombóc a pénzzel szedi kurta lábait, utána szorosan a titokzatos megmentő, titokzatos megmentőkhöz nem illő szavakat kiáltozva, utána a lepretin lányka, lobogó szoknyával és még lobogóbb hajjal, utánuk a bambán bámuló tömeg. Az utóbbi persze nem futott, egy pár szemtelen utcakölyköt leszámítva, akik azt hitték, az egész csak játék. ("Takarodjatok, büdös kölkök, mielőtt átesek rajtatok és elkenem a szátokat egy fáklyával")
Kaida már kezdett attól félni, hogy sose érik utol azt a kis alakot (~Hogy lehet, hogy még nálam is kisebb?~) és örökre elveszett a kemény munkával és magas színvonalú művészi teljesítményével szerzett szerény bevétel és megint mehet mosogatni valami fogadóba, ha nem akar a szabad ég alatt hálni, mikor:
-Hahaa, most megvagy!- kiáltja diadalmasan, hiszen a kis csapat sikeresen befutott egy zsákutcába. A tolvaj szembefordul üldözőivel és fél kézzel a köpenye alá nyúl. A zsonglőr lányka sem tétlenkedik, reflexből elhajítja a kezében lévő egyik fáklyát, ami halódó lángú fejével célba is veszi a lény csuklyája alól kilógó, durva tintakék szakállal borított, előreugró állát.

- Jól bírja a kis mocsok -, gondolta, miközben futtában igyekezett az eséstől rátapadt mocskot lerázni a köpenyéről. Már majdnem karnyújtásnyira megközelítette az üldözöttet, de most nem a karját nyújtogatta. Még egy lépés, aztán egy suhintás karddal térdmagasságban és kész is. Ha az egész lába megy a levesbe, az se nagy veszteség. Aki késsel hadonászik, az így jár.

Erre azonban végül nem került sor. Egy forduló után az utca végét egy ház fala zárta el. Zsákutca, remek! Sid is lassított, majd a megtorpanó és vele szembeforduló tolvajtól jó öt méterre megállt. A mélynövésű sprintbajnok csuklyája alól ellenszenves pofa bukkan elő, ami egy lepretin, egy vén kobold és egy levét eresztő, vasalatlan farmernadrág között képzett átmenetet. Kék szakálla fölött gonosz vigyor villant, miközben köpenye alá nyúlt. Sid karddal a kezében vett lendületet a miszlikbe aprításhoz, amikor a könyöke mellett egy husáng repült el, füstös szagot és vékony hangon kiáltott, válogatott káromkodásokat húzva maga után.

A dobás mesterire sikerült, az enyveskezű lény állán csattant, a következő pillanatban pedig a fáklya lángja harapott a kék szakállba. Fájdalmas üvöltés és vad csapkodás kezdődött, amit Sidnek nem volt szíve félbeszakítani, képletesen és szó szerint véve sem, így karddal a kezében várta, hogy mi lesz a tűzoltás eredménye. Oldalra pillantva látta, hogy a lepretin lányka is megérkezett és diadalmas vigyorral szemléli a támadás eredményét.

- Micsoda szerencsétlenség vagy Te, Rezelin, nem is értem, miért nem nyírtalak még ki. Tuskó, boríts rá valamit, szánalmas ez a vonaglás -, hangzik egy enervált hang a hátuk mögül. Sid megpördülve két tőrt markoló és egy sétapálcás morkállal, egy hatalmas számszeríjszerű fegyvere fölött eszelősen vigyorgó lepretinnel és egy bunkót szorongató, két és félméteres humanoid lidércnyomással került szembe. Ez utóbbi most mormogva egy vödör szennyvizet öntött a gyorsan szenesedő kékszakállúra, majd visszatért a sétapálcás mellé, félig kitakarva a zsákutca kijáratát és Sid most már biztosan tudta, hogy ez tulajdonképpen egy nagyon elszúrt nap.

-Így kezdj ki egy Frumziggal! -mondja kioktató hangnemben a szakállát oltogató alaknak, miközben peckes léptekkel odasétál, hogy felszedje és zsebébe gyömöszölje szétgurult pénzérméit. Ő sem vesztegeti az idejét tűzoltásra, inkább fejébe csapja a kalapot, ami még az ő túlméretezett fejéhez képest is hatalmas, így csak a mutatványoslány elálló fülei akadályozzák meg a sokat látott ruhadarabot attól, hogy elnyelje az egész arcát. Így indul mosolyogva hős lovagja felé, hogy köszönetet mondjon, de egy udvariatlan morkál és szerény udvartartása a szavába vág.
-Maguk ismerik ezt a kis valamit? -teszi fel a felesleges kérdést a kis társaság elé állva, bátran kihúzva magát, 145 centijének és 16 évének teljes méltóságával és komolyságával- Mert ha igen, jó lenne, ha tanítanának neki némi jó modort! Ez az alak kirabolt engem! -közli a megpörkölődött és elázott, meglehetősen rossz szagú, beazonosíthatatlan fajú lényre mutatva, mint az istenek és emberek egyetemes és legyőzhetetlen igazságszolgáltatásának invokációja.
Hogy az emberek igazságszolgáltatása mit szól erre, azt nem tudja, de hogy a föld megremeg, az azért lehet az istenek véleménynyilvánítása. De ha az, akkor miért sikoltozik mindenki? És miért futnak? És honnan jön ez az üvöltés, ami felmereszti a szőrt minden tisztességes lepretin tarkóján? És mi az a hatalmas, szarvakkal ékes fej a háztetők felett?
-Te jó ég! -kiált fel, és hangjában igazi, mély kétségbeesés és félelem csendül- Dadut a téren hagytam!
És nem érdekli más, csak hőn szeretett automatonjára gondolva megpróbál elszlalomozni a rosszarcú banda mellett, szembe a menekülő tömeggel, visszafelé.

- Mi a fenét csinál?!-, gondolta Sid döbbenten, mikor a kis lepretin a kibelezésükre készülő banda elé pattanva a cimborájuk erkölcseit kérte rajtuk számon. Mert ahhoz kétség sem férhetett, hogy itt hirig lesz, utolsó vérig, ezek nem azért állták el az utat, mert semmiképpen nem akarták elszalasztani a bocsánatkérést. De a vörös hajú lányt nem feszélyezte az életveszély, felvetett fejjel nézett szembe a sétapálcás morkállal, aki csak gúnyos félmosollyal nyugtázta a kirohanást. Már épp a válaszhoz vett levegőt, mikor érezhetően megremegett a föld, majd nem túl távoli sikoltás hallatszott. Aztán még egy, aztán több, aztán sikoltozássá, üvöltözéssé olvadt össze a sok hang és a remegések is egyre erősebbek lettek. Hirtelen mintha mindenki elfelejtette volna, hol is volt és mit csinált éppen, amikor egy tényleg baromi nagy, tülkös fej tűnt föl, alig egy háztömbnyi távolságban. És egy háznyi magasságban.

A kis vöröske valamit kiáltott a dadusáról és nekiiramodott, amitől aztán mindenki visszazökkent a jelenbe. Elsőnek a számszeríjas gazfickó mozdult, tétova mozdulattal az elillanó lány után emelve fegyverét, de még parancsra várt. Ehelyett kékszakállú haverját kapta, akit Sid jobb híján hozzávágott (Testmágia: Erősítés 1. szint). Erre a két pengés morkál is megugrott, gyanús volt, hogy ártó szándékkal, ezért Sid jónak látta egyikőjük körmeit visszametszeni, úgy könyékig, majd kardját felrántva társát igyekezett meggyőzni arról, mennyire jó lenne mindenkinek, ha most rögtön oldalra vetődne. Hogy feltápászkodjon, már nem várta meg, mert minden porcikája érezte, hogy nem ebben a sikátorban várja a boldogság, ezért a még mindig a tetők fölé meredő Tuskót kikerülve, az összegabalyodott lepretin-kékszakáll párost átugorva, a bölcsen félreálló főmorkálnak trágárságot odakiáltva sprintre kapcsolt és megcélozta a tömeget.

- Szégyen a futás, de egészséges -, jutott eszébe a régi mondás, mielőtt belerohant egy rémült tekintetű, szembe menekülő pékbe, majd fehér lisztfelhőben hanyatt nem esett.

Át az utcán, át a tömegen... Akárhogy próbál szlalomozni, a pánikban menekülők időről időre fájdalmasan nekimennek, kis híján fellökik, de ez most cseppet sem zavarja a kétségbeesett lepretin lánykát, hiába fog belilulni a bal felkarja azzal a páncélos dvergárral való ütközéstől, ez mind csekélység ahhoz képest, hogy Dadunak valami baja lehet. Színes emlékképek villognak a lángsínű hajzat alatt, főleg azokról az időkről, amikor csak ők ketten járták az országutat, szinte hallja az automaton megnyugtató csikorgását-kattogását balzsamos nyári estéken, vagy hogy milyen szépen szólt azzal a rézsíppal kiegészítve, amit egy Visszhangvárosi lomtalanításon talált... Még arra a dallamra is emlékezett, amit még az apcija programozott a zenegép első verziójába, hogy elaltassa vele csemetéit...
Nem, nem veszítheti el a szerkezetet... az egyetlen barátját...
Mikor a térre ér, egy pillanatra megáll, hogy kifújja magát és felmérje a terepet. Na jó, ez a dög tényleg hatalmas... mi a fenének ekkora test bárkinek is?! Még épp időben ugrik félre egy dvergár útjából, biztos szántóvető az istenadta, olyan szép szabályos barázdát húzott a laza burkolatba...
Mikor meglátja a törmeléktől félig eltemetett automatonját, levegő után kap és gyorsan odaszalad.
-Jaj, Dadu, ugye nem esett komoly bajod? -motyogja elcsukló hangon, miközben kiemel egy fél téglát a behorpadt tubából. Mikor végzett a kapkodós rom-arrébbdobálással, ellenőrzi a kerekeket, bár az egyik tengely kicsit csálé, szerencsére nem tűnik végzetesnek. Kicsit arrébb tolja a szokásosnál is jobban nyikorgó gépet, felnéz a ronda nagy dühöngő monstrumra, konstatálja, hogy az visszanézett rá, ennek hatására nyel egy nagyot, majd eszeveszett igyekezettel kezdi el felhúzni Dadu motorját. Vézna karja majd leszakad, mire felhangzik a megnyugtató kattanás, nosza felpattan a szerkezet utasterébe (értsd arra a fél méterszer negyven centis területre, ahonnan nem állnak ki különböző fúvósok) és elrobog. vagyis futástempónál éppen sebesebben elbiceg, mivel a ferde tengely miatt a szerkezet jobb kereke kevesebbet éri a földet, mint igen, egy sántító ember benyomását keltve ezzel.
Talán épp ennek köszönhető, hogy egy bukkanónál Kaida könyöke felcsap egy kart, amelynek hatására az egyik hangszóróból a sikoltozást és általános lármát túlharsogó, vidám konferansz száll az ég felé
- Hölgyek és Urak! Kicsik és nagyok! Páratlan produkció! Kaida Frumzig a világhírű Frumzig Családi Cirkuszból!
-Ó Dadu... kellett ezt most? -motyogja az említett világhírű művésznő kétségbeesetten, mert hát persz, hogy hiába rángatja a beragadt kart, csak nem sikerül leállítani...
Közben ismét a szinte már kellemesen otthonos sikátor felé kormányozza harsogó szerkezetét, mert hát a kedves drága jó lovagot csak nem hagyhatja ott...

Mára már tényleg kimerítette a napi káromkodásadagját, így a pocakos pék megúszta egy gyilkos pillantással. Hosszabb eszmecserére egyébként sem volt idő, mert félre kellett ugrani a ferdén fentről érkező dvergár elől, aki becsapódva kisebb krátert robbantott az útba. Úgy látszik, jó a buli a téren azzal a kedves kis jószággal, ami olyan szépen bömböl...
- Talán a másik irányba kéne futni -, gondolta Sid, de amint feltápászkodva megfordult, látnia kellett, hogy újdonsült sikátorbéli ismerősei minden józan számítás ellenére a nyílt utcán sem riadnak vissza némi késeléstől és futva közelednek. Bár egy morkállal kevesebben lettek, a megmaradt társak is bőven kimerítették a túlerő fogalmát, így Sid mégis a pánikban menekülő tömeggel szemben kezdet rohanni, majd lesz valahogy alapon. Azonban tíz méter után döbbenten torpant meg, ahogy észrevette a lepretin lányka szembe robogó, kedélyes hangon óbégató masináját, mögötte a bömbölve közeledő, háznyi magas rémet, melybe oldalt néhány dvergár csimpaszkodott, minden eredmény nélkül. Hátra pillantva látta, hogy az immár szakáltalan tolvaj és bosszúszomjas csapata a még kavargó lisztfelhőből kibukkanva mindjárt utoléri. Oldalt meg házfalak.

Szóval ebből nehéz lesz kimászni, de mire ezt végiggondolta, már rohant is a közeledő zenegép felé. Azelőtt, hogy a vásári masina átgázolt volna rajta, teljes erejéből felugrott, remélve, hogy meg tud kapaszkodni egy kiálló fém vacakban és a karja sem szakad ki…

- Hééé, óvatosan! Ha le mersz törni bármit is Daduból, lelöklek! -ripakodik rá a kissé túl hevesen és hirtelen csatlakozott jó lovagra, majd óvatosan arrébb húzódik, ahogy tud és szorosan átölel egy orgonasípnak tűnő rudat, miközben igyekszik kerülgetni a földre került testeket -aminek oka amúgy csak részben a felebaráti szeretet, attól is fél, hogy egy nagyobb bukkanótól, meg a hibás keréktől egyszerűen mindketten lerepülnének. A kettős súllyal a hátán Dadu sebessége egy részét nyikorgássá konvertálta, de azért töretlenül robognak előre.
Közben Kaida néha hátranéz, ilyenkor rendszerint sikkant egy aprót, mert a beste dög mindig közelebb kerül kicsit, mint legutóbb és hát ez ugye aggasztó... és valószínűleg a zajt követi, nem csak úgy megy előre, erről a folyamatos szemkontaktus meggyőzte a leányt. Kétségbeesetten rángatja a beragadt kart, amivel csak annyit sikerül elérnie, hogy a szerkezet most már nem csak óbégat, de zenél is, szokott hangján, ami egyesíti egy nagyipari üzemcsarnok, egy felhúzható zenedoboz és egy túlbuzgó rezesbanda andalító melódiáit.
-Ne nyúlj semmihez, csak kapaszkodj! De ne olyan erősen! Ura vagyok a helyzetnek... -kiált útitársára, mivel máshogy nem lenne sikeres a kommunikáció.
Aztán egyszer csak mintha felhő takarná el a napot, amikor a valami naaagy és ijesztő elébük vág... A lepretin lányka sikít, de van annyi esze, hogy nem csak hogy elhúzza a kormányként funkcionáló gyeplőszerű izét, de ráadásul balra húzza, hogy az ép keréken forduljanak és ne törjék ki a nyakukat azonnal. A kanyar jól sikerül, aprócikk árusok gyönyörködve figyelnének asztalkájukon ilyen mintaszerű hajtűket... Csak az a felborult zöldséges pult ne lenne ott, aminek olyan szépen nekimennek és egy gyászos nyekkenéssel megállnak. Na nem mintha ettől a zene vagy a konferansz elhallgatna, csak kihagy egy ütemet. Kaida lepattan a szerkezet tetejéről, de másra nem nagyon van ideje, mint védelmezően Dadu elé állni, nagy, kerek tányérszemekkel felnézni a bestiára és annyit cincogni:
-Őőőőő... szépcica-jócica?

Az ugrás remekül sikerült, leérkezés közben pedig sikerült elkapni egy vastagabb csövet, így megmenekült a legurulástól, bár kiérdemelte az apró lányka haragját. Emiatt azonban nem volt ideje aggódni, mert a járgány száguldás közben imbolygott és zötyögött is, ahogy a kis sofőr rángatta a gyeplőket, így Sid pillanatok alatt egy egész kocsmai verekedésre elég zúzódást szedett össze a kiálló fém vackok között pattogva. Mögöttük a házméretű fenevad minden lépéssel közelebb ért, úgyhogy sürgősnek tűnt csinálni valamit. Mivel a kislány szemmel láthatóan nem boldogult egy beragadt karral, amivel talán a fülsértő zenebonát próbálta elhallgattatni, gondolta, besegít és teljes erejéből húzni kezdte a kart. Erre aztán megint megkapta a magáét, mintha amúgy minden rendben lenne, de a válaszban csak odáig jutott, hogy "Akkor talán hallgattasd el ezt az izét, mert...", mikor a böszme jószág méretét meghazudtoló fürgeséggel eléjük szökkent. A kislány sikítva rántotta félre a "kormányt", aminek eredménye egy zöldséges pult félig legázolása és egy fejbeverős megállás lett.

Mire Sid magához tért a pillanatnyi kábulatból, addigra a lepretin már a gép előtt állva a háznyi szörnnyel nézett farkasszemet. A tömeg ész nélkül pucolt a közelből és a sikátorbéli vidám fiúk is átgondolhatták ezt az egészet, mert semerre sem lehetett őket látni, így négyesben maradtak a szörnnyel és a masina óbégatásával. Mivel ez utóbbi már tényleg nagyon idegesítő volt és mintha a bestiát is ez érdekelte volna, Sid utolsó próbálkozásként egy nagyot rúgott a karba, remélve, hogy ezt a tulajdonos nem látta. A gépből erre hangos csattanás hallatszott, majd végre csendben maradt.

Az eddigi hangzavar után szinte kísértetiesnek tűnt a viszonylagos csend. Sid a gép tetején állva, szemét le nem véve a föléjük tornyosuló szörnyről, lassan a kardja markolatára tette a kezét. Megnyugtató érzés volt, de tudta, teljesen felesleges. Ezzel a monstrummal az égvilágon semmit nem tud kezdeni a kardjával. Érezte, ahogy elmúlik az az utolsó csendes pillanat, amikor még utoljára van egy lélegzetnyi idő átgondolni a dolgokat, mielőtt elszabadul a pokol. "Mit keresek itt? Én csak egy kis pénzt akartam dobni egy utcai mutatványos kalapjába", jutott eszébe. Szinte látta magát, ahogy odalép a hatalmas állathoz, kezet nyújt és azt mondja:
- Figyelj, barátom, ez csak egy félreértés. Szerintem most szépen higgadjunk le és menjünk a dolgunkra, mit szólsz?
Vicces gondolat volt, nem illett az utolsó csendes pillanathoz. Sid, a kardját markolva, zordan elmosolyodott.

Egy darab zörgő papírt sodort az utcán a szél.

Hát igen, itt a vég... De legalább szép volt. Kár, hogy ilyen fiatalon persze, de hát hogy is lehetne másként, mint hogy csak a testén keresztül engedje a böszme állatot Dadu közelébe. Csakhogy a böszme állatnak erről más véleménye van, így egy atyainak szánt mozdulattal átpozicionálja kedvenc hősnőnket, aki ezt egy ahhoz hasonlatos hanggal konstatálja, mint mikor az ember rálép egy gumikacsára, vagy egy kölyökmacska farkára.
A zene azonban hirtelen elhallgat és a pillanatnyi csendet követően (amikor már Kaida is ki meri nyitni a szemét) ismét elszabadulni látszik a pokol. Erre megint összeszorítja a szemét, majd a hirtelen szöget üt valami a fejébe. Lehet, hogy a lény mégsem a csodás zenegép elpusztítására tör és talán vacsorának sem véli törékeny kis testüket. Hiszen most mutatott először igazi agresszivitást...
-Hát ezt nem hiszem el...-motyogja- egy műkedvelő...
Na jó, akkor most csinálni is kéne valamit, nem igaz? Ijedten kapkodja a fejét kedves -és űrtakonyban úszó- jótevője és a felbőszült házikedvenc között (akit időközben elnevezett magában Manfrédnak). Végül Dadu felé lendül, lecsavarozza az egyik csörgődobot és a karddal hadonászó férfi felé hajítja
-Tereld el a figyelmét egy kicsit! -kiáltja és nem vesztegeti tovább az idejét magyarázkodásra, hanem nekiáll feszegetni Dadu kapcsolóit. Eredménytelenül. A b) terv alapján aztán kapkodós mozdulattal kinyitja a zenegép oldalán díszelgő egyik ajtót, majd fél felsőtestével eltűnve a szerkezet belsejében, elkezd kidobálni mindenféle kacatot: egy üveget, három konzervet, egy csokor szárazvirágot, egy foltokból varrt takarót, egy törött sípot, egy sípolós gumicsontot... aztán diadalmas kis "háhá"-val felegyenesedik, beveri a fejét a tubába, de sebaj, keresztbe álló szemmel is reménykedve szorongatja két szerzeményét, egy csavarkulcsot és egy rücskös felületű hengert. Ezekkel gyorsan átiszkol a gép túloldalára (közben vet egy pillantást a bestiára, nameg arra, hogy jó lovagja él-e még), ott kinyit egy másik rekeszt, kivesz egy régi rücskös hengert, beteszi az újat, húz itt-ott egy-egy csavaron, majd egy halk "óapámsegíts"-sel megteker egy tekerentyűt.
Ha az istenek kegyesek, ezen mozdulatsor végén Dadu megviselt szerkezetéből egy prüntyögős, kedves kis altató dallama fog az ég és Manfréd fülecskéje felé... nem mintha Kaida látna fület a busa fejen, de a remény hal meg utoljára...

Sid mindenre el volt készülve, csak arra nem, hogy a dög elfújja, mint a gyertyalángot. Pedig ez történt, Ő pedig rövid repülés után háttal vágódott a házfalnak, majd csúszott le a porba, ma már sokadjára. De, hogy ne legyen unalmas, ezúttal tocsogott a takonyban. Ahogy a becsapódástól kábán próbált felpattanni, a füle csengésén keresztül hallotta, hogy a lepretin lányka kiált valamit, majd egy fémes csörrenés és valami tompa fájdalom hasított a homlokába. Minden elsötétült egy pillanatra. Ahogy kinyitotta a szemét, semmi mást nem bírt felfogni, csak, hogy iszonyúan fáj a feje. Valami fal mellett ült, valami gép van mellette... és valami meleg csorog a kezén, az arcán... mint a takony. Ahogy föltápászkodott, egy kerek tárgy esett csörrenve a lábához. Mikor fölvette, megint megcsörrent, majd újra, ahogy bambán rázogatni kezdte. Mi ez, csörgődob? Hogy került ez ide? Hogy kerültem én ide? Mi ez a trutymó? Kik azok a katonák, akik hadonászva vitatkoznak valamin? Mi ez a hatalmas...

Te jó ég, az emeletes rinocérosz! Ami idáig üldözött! Ami lefújt és mindjárt eltapos! Bár ahhoz képest most meglepően nyugodtnak tűnt. Nagy szemekkel meredt Sidre, de egyébként semmit nem csinált. Nem is Sidre meredt, hanem a kerekes masinára mellette, amiből valami buta dallam szivárgott. Vékony hangon elcincogott káromkodás hallatszott a gép takarásából, majd pár kattanás és némi csikorgás után a dallam hangosabb lett. A dög meg csak állt és nézett. Sid is csak állt és nézett. Ahogy az első értelmes gondolat átverekedte magát a fejfájáson és a pánikon, fél szemét a monstrumon tartva megkereste az elrepült kardját és eltette. Nem volt könnyű a csúszós takonyban, szédelegve, a hegynyi jószágra meredve a kard után tapogatni, de végül meglett. Pedig a dög miatt kár volt aggódni, az csak állt és meredten nézte a zenélő gépet. Sid úgy érezte, hogy tulajdonképpen jól van ez így. Akár el is lehetne sétálni szépen, feltűnés nélkül. Bár még nem látott tisztán és a fejével sem volt minden rendben, úgy döntött, most van itt a távozás ideje. Határozott mozdulattal megindult a kiválasztott irányba és eltökélte, ha valaki csak hozzászól, levágja.

Két lépés után elcsúszott a taknyon. Még felfogta, hogy éppen hanyatt esik, majd egy csattanás és sötétség.

Igen! Működik! Manfrédka nem fogja összetaposni se Dadut, se a tulajdonosát, és ez az utóbbiból végtelen megkönnyebbülést és egy hosszú sóhajt vált ki, aztán...
Micsoda elegáns váz, milyen légiesen működő hajtóredszer! Kaida tátott szájjal bámulja a felé gördülő automatont, arcára megszállott kifejezés ül. Ó, hogy ugyanazt a hangchipet használja, mint Dadu! Ez sok mindent megmagyaráz, bár furcsa egy ilyen szép modern darabba ilyen régi típusú, olcsó alkatrészt tenni. Aztán a feltételezett alkatrészlistán és elképzelt kapcsolási rajzon, valamint a közeledő milady módszeres szétszedésének és újra összerakásának kínzó vágyán át elszivárognak végre a szavak is a lepretin kis fejébe.
-Pupika? Hát mégsem Manfréd? -kérdezi olyan hangsúllyal, mint a diák, aki arról érdeklődik, hogy a tanára biztosan rossznak találja-e a válaszát, amin a jegye múlik- Persze, hogy nem bántjuk, senki sem akarta bántani -Itt szúrósan a karddal hadonászó férfire néz... vagyis nézne, mert hát ugye magánál egy jó fél méterrel feljebb keresi. És nem találja. Mert hogy közben a kedves megmentő a földre került.
-Jujj... -az automatonhoz fordul- Mondja meg Pupikának, hogy ne merje bántani Dadut! -majd további magyarázkodás helyett szegény takonyban ázó lovagjához siet.
Egy pillanatra meghátrál a férfit borító trutyi állagától, nyel egyet, de erőt vesz magán és lehajol, hogy megvizsgálja a sérültet. Mivel nem sok minden látszik rajta, egy ujjal párszor megböki a mellkasát, persze csak finoman, hátha reagál rá.
-Jól vagy? -kérdezi félénken és egyben aggódóan is. Mert egy ifjú hölgy becsületének és vagyonának védelmében elhalálozni legalább annyira kellemetlen mindkét fél számára, mint amennyire nemes és romantikus...

Sid nem nagyon tudta, hol van. A sötéten kavargó, fájdalomtól lüktető ködön kívül semmit sem látott. Próbálta mozdítani a fejét, nem ment, pedig valami dübörögve közeledett. Próbált felpattanni, de a teste nem engedelmeskedett. Aztán hirtelen elhalt a dübörgés és a csendből egy gyönyörű, hosszú hajú lány lépett elő. Mélyen a szemébe nézett, majd vádlón a mellkasára bökött.
- Régóta nem írtál… - mondta. Sidnek fogalma sem volt, ki ez a lány és miről beszél, meg akarta kérdezni, de valami fehér, vakító fényesség hirtelen mindent bekebelezett és éles fájdalom hasított a fejébe…

…aztán nagy nehezen kinyitotta a szemét, mert valami vagy valaki még mindig böködte és mintha kérdezett volna tőle valamit. Úgy érezte, egy irdatlan állat taposott az agyára, aztán a véres masszát összegyúrták, megkelesztették, pogácsává sütötték és valaki éppen most falatozik belőle. A szemei előtt karikák táncoltak, mögöttük zöldessárgán derengett a homlokáról lecsorgó takony és csak utána következett volna a külvilág, ha egy szeplős, vörös hajkoronás arc nem takarta volna ki a nagyját. Sid úgy határozott, legjobb lesz, ha szépen sorban halad, ezért minden erejével fókuszálva többé-kevésbé úrrá lett a látásán, aztán kitörölte a taknyot a szeméből, végül felnézett a kislányra, vett egy nagy levegőt és úgy döntött, hazudni fog.

- Jól vagyok.

Rövid tapogatózás után meglett a kardja is, erre támaszkodva felült és körülnézett. Katonák, egy megviselt automaton, egy elegáns automaton, egy háznyi monstrum és egy rommá tört utca. Mivel önerőből még képtelen volt feldolgozni a látványt, sóhajtva fordult a lepretinhez.

- Egyébként… mi történt itt?